Kardok, tőrök és kések… A történelem legkisebb és legnagyobb csatáit a közelharci fegyverek uralták egészen az 1700-as évek végéig. Birodalmak emelkedtek fel és buktak el örökre egy-egy csatát követően, így nem meglepő, hogy a legtöbb nép igyekezett a benne rejlő lehetőségeket minél inkább kihasználni. A védekezésre és ellentámadásra is alkalmas eszközökről azonban sok a tévhit.
Az egyik ilyen, hogy minden közelharci katona fel volt szerelve karddal. Habár az erősebb birodalmak jellemzően rendszeresített katonasággal rendelkeztek, ahol többnyire alapfelszereltség volt ez a fegyver, az idők során kovácsolt kardok nem kerültek minden hadra fogható ember kezébe. Igaz volt ez főleg a hirtelen kirobbanó háborúk esetén, amikor a rendelkezésre álló haderőn túl a lakosság erősebb tagjait is be kellett vonni a csatákba. Magyarország sokszor került ilyen helyzetbe, amikor a parasztság sokkal egyszerűbb fegyverekkel volt felszerelve, mint amilyen a vasvilla, vagy a szekerce.
Milyen kardokat használtak a magyarok a középkorban?
A kovácsolt kardok a fentiekből kifolyólag a nemesek, lovagok, zsoldosok és legtöbbször hivatásos katonák fegyverei voltak. Az első, egykezes változatok már a XI-ik században megjelentek, elsősorban a külhonból érkező bérkatonák és lovagok révén. Ahogy fejlődött a hadiiparunk, úgy jelentek meg a másfél- és kétkezes típusok is, amelyek jóval nagyobb ütőerőt képviseltek a kisebb társaikhoz képest.
A nemesi réteg kialakulásával megjelentek a hobbi fegyverek, mint amilyen a bajvívótőr, amelyet a magyar vezetői és gazdagabb rétege is előszeretettel forgatott. Hazánk egyik sajátossága volt továbbá, hogy az állandósult keleti fenyegetés miatt inkább a szablyák használata terjedt el, szemben a nyugaton alkalmazott, egyenes pengéjű kardokkal. Az úgynevezett fattyúkardok a XIV-ik századtól kezdtek népszerűek lenni, hiszen a páncélok fejlődésével a csak vágásra használható szablyák már sokszor kevésnek bizonyultak.
A hadviselést teljes mértékben átalakították az egyre szélesebb körben megjelenő, és nagyobb pontosságot lehetővé tévő lőfegyverek. Elég csak az 1526-os mohácsi csatára gondolni, ahol az oszmán janicsárok – akik puskákkal voltak felfegyverezve – könnyedén legyőzték Tomori Pál seregét.
Ezek elterjedése gyakorlatilag egy csapásra elavulttá tette a korábban legnagyobb ütőképességű lovagi seregeket. A közelharcok mennyisége alábbhagyott, a páncélok pedig szinte teljesen okafogyottá váltak.