Az ultrahangos vizsgálatok története egészen az 1974-es évig nyúlik vissza, amikor egy olasz fizikus, Lazaro Spallanzani azt vizsgálta, hogyan tudnak a denevérek teljes sötétségben is manőverezni a szűk barlangokban anélkül, hogy nekiütköznének a falnak. Megfogalmazott egy elméletet, miszerint az állatok nem valamiféle különleges szemnek köszönhetik ezt a képességüket, hanem valamilyen más módon tájékozódnak.
Bő 90 évvel később két neves francia tudós, Jacques és Pierre Curie ültették át a gyakorlatba Lazaro elméletét, és elkészítették az első olyan készüléket, amely hanghullámokat tudott előállítani. Ennek alapját az adta, hogy egy kvarckristályba elektromos áramot kapcsoltak, amely ultrahanghullámot bocsátott ki. Ám még ekkor sem tudták orvosi célokra használni a gépet.
Ismét ugranunk kell az időben, 1928-ig, amikor egy orosz fizikus, Szij Szokolov továbbgondolta a technológiát és elkészítette az első olyan képalkotó berendezést, amely ultrahangot használt. Azonban ezt még nem az emberi test diagnosztikájára alkalmazta, hanem fémszerkezetek felületének vizsgálatára.
Ki használta először orvosi célokra?
Az amerikai származású George Ludwig volt az első olyan személy a feljegyzések alapján, aki az ultrahangot orvosi célokra kezdte el használni. Kutatásai során rájött arra, hogy az epekő kimutatható a lágy szövetek között ezzel a megoldással. Valamivel később, Ian Donald az anyaméhben cseperedő magzatok fej átmérőjének meghatározására vetette be a technológiát. Innentől kezdve felgyorsultak a történések: a sikeresnek bizonyuló kísérletek rávilágítottak arra, hogy az ultrahang vizsgálat hozzásegíti az orvosokat ahhoz, hogy rengeteget megtudjanak a páciensek testén belüli történésekről.